Infinite Cooldown

Egy borúsan komor tavaszi éjszakán
Marék Hős összegyűlt, vakmerő mindahány.
Készültek régóta, várták már a percet
Mikor vad tervükhöz megfelel a helyzet.

Nem volt könnyű múltuk, s nem lesz könnyebb most sem
De délcegen állnak, szemük meg sem rebben.
Tombol a nehéz szél, felhőket elsodor
Előttük a Templom, oly sötét, oly komor.

Vastag fala magas, őrei számosak
Oldalán hasadék, ki Hős, nem válogat.
Sorjában mennek be, csatornán felkúsznak
De annak őrei sohasem alusznak.

Ocsmány vízi lények áldozatul esnek
A bősz, vad rohamnak, s most már tudják: félnek.
Utolsónak marad vezérük, a gyáva
Csigaházpáncélja küldi a halálba.

Nehéz, súlyos ezüst Hold lebeg az égen,
Amikor Hőseink az udvarra érnek.
Torz sárkányok, orkok végsőt rohamoznak
S elpihennek szépen szőnyegnek a holtak.

Tüzes Kőszörny támad, mérete mint egy hegy,
De hiába tüzel, ettől esze nem lesz.
Cselvetéssel aztán elhullik a kőlény
Dirib-darabjain megcsillan a holdfény.

Régi, aszott Főpap elbitorolt lelkét
Megmenteni kell most, ez aztán a hősség!
Tevékenyen részt vesz ebben a jó Főpap,
Küzdelme jutalmán sokakkal osztozhat.

Megjavult seregek térdelnek a színen,
Hőseink kérdezik: Ennyi volt? Nem, még nem!
A Hősök nem értik, mért nem tesznek semmit,
De a sereg térdel, meg nem moccan, ennyi.

Fáradt vállvonással Hőseink lelépnek
Magukban folytatják mit elkezdtek régen.
Szörnyek szörnyek hátán, nem javul a helyzet,
A percek múltával egyre többen lesznek.

Szárnyas Dögvész ember vár a termeken túl,
Egy pillantására némely Hős felfordul.
Ám a jó halálban már nem bízhat senki,
Szellemként sem nyughat, kelni kell és menni.

Szellemként szellemet vígan pozdorjáznak,
Élő társaik a gaz húsába vágnak.
Összeroskad végül a zord, Dögvész ember,
Sokat magával vitt, de fel többet nem kel.

Megint szörnyek jönnek, sose lesz már vége?!
Vízesések mentén, lejtőknek tövébe
Vérforraló randa a Soktüskés beste,
Nem adja fel könnyen, izmos az ő teste.

Odacsap nem kicsit, démoni a dühe,
Böffent egy jó nagyot, zöld terjedő rühe.
Elvágódik végül, lyukat üt a földbe,
Lihegnek a Hősök most egymásnak dőlve.

Nem pihennek mégsem, bár nem bírnak többet
Lélektépő sikoly tovább hajtja őket.
Az elkínzott lelkek nem szabadulhatnak,
Láncaik: árnyéka régi indulatnak.

Szenvedés, Vágy, Harag, mind esszenciális,
Tombolnak a Hősök: legyen vége máris!
Nem könnyű a dolguk, sokmindent nem lehet,
De a végén mégis felülkerekednek.

Ripityára tört a háromarcú doboz
Láncos ketrecében már csak a szél motoz.
Vígabbak a Hősök, mert a mély vermeket
Hátrahagyva látnak most díszes termeket.

Halandó élvezet termeiben járva
Eléjük tárul a gazdagság világa.
Fátyolfüggöny mögött bársonyok ölében
Vár rájuk a veszély kurtizán képében.

Megvadult tömegben vijjogó nőstények
Szépek lennének ha nem ölni jönnének.
Köztük a legnagyobb mindenkinek Anyja,
Legrosszabb rémálmok szép nősténydémona.

Melle, fara kilóg az alig-ruhából
Temérdek karjával nagyon vadul csápol.
Ölelés helyett ő megölésre csábít
Barát, bajtárs közé távolságot állít.

Futnak a Hős társak elfelé egymástól,
Egymás közelében állni gyors halált hoz.
Végtére elfárad dúskeblű Anyuka,
Hősök lábaihoz ernyedten hull oda.

Fáradtak már mind, de közel már a vége,
Nyomulnak a Hősök Tanácsnak elébe.
Jelentéktelenek, küszöbnyalók halnak,
Sejthetné a Tanács, már vége a dalnak.

Bár csak négyen vannak, méltó ellenfélnek
Bizonyulnak mégis a huszonöt Hősnek.
Mindenki rohangál, fejvesztettnek tűnnek,
Méreg, tüzes, jeges panaszok nem szűnnek.

Ostoba Tanácsnok mind a négy azonban,
Megosztott erejük egyre jobban csappan.
A sok futkosásnak van is eredménye:
Szanaszét hever a Tanács, végre vége!

Megnyílik most az út, Hősök nem nyughatnak,
Követik a nyomát régi, aszott Papnak.
Térdel az Áruló, kezében koponya.
A Hősök úgy érzik, a térdük kocsonya.

Régi, aszott Főpap szavainak nyomán
Áruló feledi a csupasz koponyát.
Dühös a párbeszéd, indulatok forrnak,
Hősök az Árulót inkább látnák holtnak.

De nem megy az könnyen, fájó tüzek égnek,
Undok paraziták Hősök vérén élnek.
Áruló szemébe sosem szabad nézni,
Két szörnyű tűzdémont fegyverből idézi.

Őrült a forróság, felcsapnak a lángok
Hősök szinte félnek, pedig mind oly bátor!
Démoni szörnyűség lesz az Árulóból,
Tüzes jeget okád, s nem elég a jóból.

Apróbb démonok is mind előkerülnek,
Tekintetüktől Hősök megkövülnek.
Mindenki holt fáradt, épp hogy tántorognak,
Áruló azonban megmarad konoknak.

S ekkor előkerül a Vadásznő, drága,
Rettentő fegyverét Árulóba vágja.
Reménykedő Hősök új erőre kapnak,
Csatakiáltással megestmeg lecsapnak.

Áruló elgyengül, térdre hull hát végre
Hitetlenkedően mered fel az égre
Utolsó sóhaja már nem is hallatszik
Hősök dicsősége messzire visszhangzik!